Interview with Paul McNulty and Viviana Sofronitsky by Judit Petranyi

Beszélgetés a Viviana Szofronyickij-Paul McNulty házaspárralSzerző: Petrányi Judit

muzsikalendarium.hu

Mesterek és mesteri másolatok

Lapszám: 2009 február

Három historikus hangszer: egy Stein, egy Walter és egy Graf fortepiano autentikus másolatát mutatta be a Zeneakadémia kistermében Viviana Szofronyickij fortepiano- és Csembalóművész és Paul McNulty hangszerkészítő mester. A kötetlen, szinte családias hangulatú bemutatón közreműködött Malcolm Bilson, aki előző este e hangszerek egyikén adott szólóestet a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Viviana Szofronyickijnál kevesen ismerhetik jobban ezeket a gyönyörű hangszereket, hiszen ő, aki két éve úgy játszotta lemezre historikus hangszerek kópiáin Mozart összes zongoraversenyét, hogy azzal egyik recenzense szerint egyszerűen kiütötte a nyeregből a versenytársakat, amúgy Paul McNulty felesége és munkatársa. Koncertjein szabadon válogathat a legismertebb fortepianók autentikus másolatai között.

 

Viviana Szofronyickij

-Önöknél a zene családi örökség. Felmenői között találjuk Alekszandr Szkrjabint, édesapját, Vlagyimir Szofronyickijt pedig Szvjatoszlav Richter és Emil Gilelsz egybehangzóan kora legnagyobb zongoristájának nevezte. Mivel magyarázza, hogy Oroszországon kívül mégsem ismerték őt eléggé?

Viviana Szofronyickij: Nem érdekelte a köznapi értelemben vett siker. Zseni volt, igazi művész, aki azonban sok szempontból olyan volt, mint egy gyerek. A saját zárt világában élt. Gyűlölt felvételt készíteni, a lemezeit a hulláinak nevezte. Csak a muzsikálás érdekelte, az élő, megszólaló zene. És a saját mércéje volt számára a legfontosabb. Ezért nem is utazott: 1929-től haláláig egyáltalán nem vállalt külföldi fellépést. Furcsa dolog, hogy a legnehezebb időkben, a legkeményebb diktatúra éveiben élt a Szovjetunióban, de soha nem vágyott el onnan, mert nem is nagyon tudta, mi van a dolgozószobája falain túl.

-Első tanára az édesapja volt?

V. Sz.: Nem, kétéves voltam, amikor meghalt. Az első zongoraleckéket az édesanyámtól kaptam. Ő is zongoraművész volt, és nem is akármilyen. De attól kezdve, hogy férjhez ment, csak az édesapámmal és velünk foglalkozott. Amikor apám meghalt, újra elkezdett zongorázni. Első -egyben utolsó -nyilvános hangversenyén Rahmanyinov egyik zongoraversenyét játszotta! Váratlanul, balesetben halt meg.

-Ezek után, gondolom, nyilvánvaló, hogy Ön is a zenei pályát és ezen belül is a zongorát választotta.

V. Sz.: Fel sem merült más. Ahogy megtanultam beszéIni, olvasni, írni, ugyanolyan magától értődően tanultam meg zongorázni is.

-Mi vonzotta a régi zenéhez?

V. Sz.: Nem tudom. Az biztos, hogy zeneakadémista társaim között, akik mind Rahmanyinovot és Chopint akartak játszani, én voltam az a csodabogár, akinek Bach zenéje kötelező vizsgaanyag helyett igazi élvezetet jelentett. Csembalista szerettem volna lenni, de nem akadt elfogadható állapotban lévő hangszer, ezért választottam az orgonát. Utána elvégeztem a zongora szakot is. De koncertorgonistaként indultam el a pályán, a Belorusz Filharmonikus zenekarral turnéztam, és szólóhangversenyeket is adtam, utoljára a Szentpétervári Filharmónia nagytermében. Minden rendben lett volna, sínen voltam, taníthattam volna a Konzervatóriumban; de engem továbbra is a régi zene izgatott. Játszottam ugyan orosz régizenei együttesekben, de szerettem volna ezt a világot jobban megismerni, és megfelelő hangszerhez jutni. Ezért mentem el Oroszországból. Sokan távoztak onnan politikai vagy gazdasági okokból -én a hangszerhiány miatt. Először Amerikában kötöttem ki, ahol a híres oberlini zeneiskola régizene fakultásán tanultam, azután Kanadában sikerült elhelyezkednem, és a torontói Tafelmusik zenészeivel játszhattam. De egyre jobban vonzott Európa. Hollandiában telepedtem le, ahol a bruggei Musica Antiqua versenyen helyezést értem el, majd a berlini Bach Tage verseny első díjasa lettem. De közben valami nagyon fontos dolog történt velem: megismerkedtem a fortepianóval. Amikor Amerikában egy Mozart-trióhangversenyen először meghallottam, teljesen megdöbbentem. Korábban mindig valami furcsa érzésem volt Mozart trióival kapcsolatban. Mintha a két vonós hangzása egy kicsit elütött volna a zongoráétól, nem egészen illettek össze. Mindig azt mondtam, nyilván bennem van a hiba: ha egyszer Mozart így írta meg, akkor biztosan így jó. Ezen az amerikai hangversenyen azonban, ahol a zongora helyett fortepiano szólt, az összhang tökéletes volt. Ugyanaz a minőség, ugyanaz a hangszín. Kipróbáltam a fortepianót, és beleszerettem. Addigra már volt két csembalóm, de azt mondtam, addig nem nyugszom, amíg nem szerzek magamnak egy igazán jó fortepianót.

-Tehát először a hangszerbe szeretett bele, és csak azután a készítőjébe?

V. Sz.: Sokkal később, mert csak évek múlva találtam meg az igazi hangszert. Pedig nagyon sok fortepianót kipróbáltam. Nem csak szép hangú, de egyszersmind érzékeny instrumentumot kerestem, amely engedelmes, úgy szólal meg, ahogy én akarom. Ez a historikus hangszerek örök problémája, ugyanis a mechanika is megöregszik, mint egy régi kocsi, vagy egy korosodó énekes, akinek a tudása nem csökken, muzikalitása is változatlan, de a hangszálai már nem ugyanazok. Ez a nagy kihívás, hogy a hangszer ugyanolyan szépen szóljon, mint valaha, de olyan erős, érzékeny és engedelmes legyen, mint egy új.

 

Paul McNulty és Nikolaus Harnoncourt

-Hogyan talált rá az igazira?

V. Sz.: Életem első fortepiano-felvételére a híres holland csembalóprofesszor, Jacques Ogg kölcsönadta a saját hangszerét. Úgy éreztem, pontosan ilyet szeretnék én is. Így ismerkedtem meg a készítőjével, Paullal, aki azt mondta, nézzek meg egy másik példányt is, amelyet Gustav Leonhardt otthonában találok meg. Odautaztam, hogy kipróbáljam, és csak játszottam, játszottam, nem tudtam abbahagyni. Emlékszem, azt gondoltam, ezt nem szabad megvenni, mert ez annyira jó, hogy ez után soha többet nem fogok tudni egy másik hangszeren játszani. Végül csak megrendeltem, és három évig vártam rá. Amszterdamba mentem érte, ott találkoztam Paullal, hogy elmondja nekem a legfontosabb tudnivalókat. Azt kérdeztem tőle, mit szól hozzá, hogy egyesek szerint a régi fortepianók némelyikén a kalapácsokat nem borította bőr. Az itt nem lenne jó, mondta, de lehet a bőr egy kicsit vékonyabb. Próbáljuk ki! Nekem tetszett. Ha akarom, lecserélheti az összes bőrt. Az mennyi idő? Három óra. Ez volt délután ötkor, hajnali ötkor még mindig ott ültünk a műhelyben. Holtfáradt voltam, de nem hagyhattam ott, hiszen az én fortepianómon dolgozott. Így hát maradtam, szóval tartottam, hogy el ne aludjon, és segítettem, amit tudtam. Végül elbúcsúztunk, de néhány nap múlva visszamentem, és ma már ott élek vele, Csehországban.

-Miért éppen Csehországban készülnek a McNulty fortepianók?

Paul McNulty: Azért, mert az itteni erdőkben találtunk olyan fát, amelynek anyaga a régi bécsi hangszerek faanyagához hasonló. Sőt egy 1823-as feljegyzésből pontosan tudjuk, hogy Conrad Graf a faanyagot legszívesebben a dél-csehországi Schwarzenberg erdeiből szerezte be. Ha hiteles másolatot akarunk készíteni, mi sem dolgozhatunk másból.

-Mikor alapította meg a műhelyt Diviπovban?

P. M.: 1995-ben, és azóta több mint száz hangszer készült el.

-Egy Amerikában született és ott nevelkedett fiatalember miért választja éppen ezt a hivatást?

P. M.: Gitáron és lanton tanultam játszani, de időben rájöttem, hogy muzsikusnak nem vagyok elég tehetséges, viszont nagyon szerettem a zenét. Kezembe került az amerikai kultúrtörténész, Studs Terkel interjúkötete, amelyben vagy kétszáz ember a munkájáról beszél. Szinte mindegyik utálja, amit csinál, kínlódik, nehezen él, egyetlen interjúalany vallja boldognak magát: egy zongorahangoló. Ez szöget ütött a fejembe, elhatároztam, én is az leszek. Amikor Bostonban végeztem, valaki mesélt nekem egy öreg hangszerkészítőről. Felkerestem, nem akart tanítani, de olyan rosszul ment neki, annyira nem volt munkája, hogy óránként egy dollárért végül elvállalt. Az öreg nem volt a szakma Leonardója, de sok mindenre megtanított, és a munkát imádtam. Aztán elkezdtem régi hangszerekkel foglalkozni, és kinyílt előttem egy egészen új világ. A nyolcvanas években, amikor a munkában komolyan elmélyedtem, már teljes lendületben volt a régizene-mozgalom. Sok hangszert restauráltak, de hiányzott hozzá a tudás, a tapasztalat. Pontos méréseket sem végzett senki, úgyhogy eleinte én is csak a magam feje után mentem, és megpróbáltam a saját megfigyeléseimet a modern zongoraelméletre ráhúzva alkalmazni. 2000-ben nyílt először alkalmam arra, hogy megnézzem egy eredeti Walter fortepiano belsejét. Akkor mindent nagyon pontosan lemértem, hogy az összes részletében szinte szolgai módon másolhassam, amit ott láttam. Csak így lehet megérteni, hogyan születtek meg ezek a hangszerek. Azóta több mint ötven darabot készítettem el, és egyre jobbak, egyre elégedettebb vagyok az eredménnyel.

-Ki volt ez a Walter?

P. M.: Anton Walter eredetileg orgonaépítő mesternek tanult, de érdekelni kezdte ez a kalapácsos-húros szerkezet, amelyik elődeivel, a csembalóval és a klavikorddal ellentétben tud hangosabban és halkabban szólni. Az 1770-es évek elején telepedett le Bécs egyik külvárosában. De a birodalmi fővárosban majd’ tíz évig nem dolgozhatott, sőt még a céh tagjai közé sem vették fel, mert olyan tehetséges volt, hogy a szakma egyöntetűen fenyegetve érezte magát. 1780-ban Mária Terézia egyik minisztere közbenjárására kapott részleges működési engedélyt. Az ezt követő tíz év alatt 385 fortepiano került ki a keze alól. Nagy műhelyben, tizennégy munkással dolgozott, de ez a hatalmas mennyiség így is rejtély. Mi mintegy évi húsz hangszert állítunk elő, ami a mi szakmánkban soknak számít, ők meg majdnem még egyszer annyit, miközben nekik nem hogy mindentudó szerszámaik és gépeik, de még villanyvilágításuk sem volt. De én azt találom a legérdekesebbnek, hogy Walter és a többiek milyen magabiztosak voltak. A Steinway előtti korszak mesterei egyáltalán nem a sötétben tapogatóztak, egészen pontos és határozott elképzelések alapján készítették a hangszereket.

-Mennyire különbözött egymástól az a 385 fortepiano?

P. M.: Nem tudjuk pontosan, mert csak töredéküket ismerjük: talán ha két százalékuk maradt fenn. Több száz Stradivari létezik a világban, miközben nincs több, mint 15-20 eredeti Walter. Pedig a hegedű gyakorlatilag változatlan, míg a fortepianóból nagyjából ötévenként megjelent egy-egy újabb modell. Tulajdonosaik a régit félretették, általában feltették a padlásra. Harnoncourt mesélte például, hogy sokáig fogalma sem volt róla, hogy a kastélyban, ahol felnőtt, egy 17. századi viola da gamba társaságában éveken át ott bújt a padláson egy eredeti Walter fortepiano. Sajnos azonban ezeknek a hangszereknek nagy része rég elpusztult. Kidobták, meneküléskor, költözködéskor otthagyták, ínséges években tűzifának használták. Ma már szinte reménytelen egy-egy eredeti példány felbukkanását várni.

-Honnan tudja, hogy Walter hangszerei közül a legjobbról készíti a saját másolatait?

P. M.: Ellentétben másokkal, például Hoffmann-nal, a bécsi hangszerkészítő céh vezetőjével, akinek minden fortepianója ugyanolyan volt, Walter eleinte sokat kísérletezett. De 1790 után megállapodott egy modellnél. Az én mintám ebből az időből, 1792-ből származik. Vannak adataim még két alkotásáról, az egyiket tíz évvel később, 1802 és 1805 között, a másikat húsz évvel később, 1825 körül készítette. Gyakorlatilag nincs köztük különbség. Vagyis 1790-re minden végérvényessé vált. Ezért szerencsésnek mondhatom magam, mert tudom, Beethoven középső korszakában milyen hangszerben gondolkodhatott. Mozart Walterje még egészen más volt. Sajnos az nem adatott meg nekem, hogy belenézhessek egy 1780-as évek elején készült Walter fortepiano belsejébe, hogy megismerkedhetnék a pontos részletekkel, de ez eddig tudomásom szerint egyetlen kortársamnak sem adatott meg.

-Paul McNultynak minden Walterje egyforma?

P. M.: Szinte semmit nem változtatok, az eredmény mégis mindig más.

V. Sz.: Elmondhatom, hogy én mint zenész mit gondolok erről? Bármilyen bonyolult szerkezet is egy-egy ilyen hangszer, mindegyik egységes egész. Mint egy Mozart-szimfónia. Ha az előadó másképpen játszik valamit, ha csak egyetlen árnyalattal is, az egészen változtatnia kell. A fortepiano esetében is: ha másmilyen faanyagot használok, a hangszer lelke, a rezonáns lap esetleg egy kicsit vastagabb lesz. Ekkor azonban ennek megfelelően kell változtatni a kalapácsokon, és a kalapácsokat borító bőrön is. Mindez tapasztalat, tehetség és megérzés kérdése. De ettől lesz a hangszernek lelke, egyénisége. Ez benne a gyönyörű és egyben nagyon nehéz. Megnézel egy másik hangszert, ugyanúgy megvan benne minden, méred, rendben van, mégsem szól úgy. És ezt semmiféle műszer nem mutatja ki, ezt egyszerűen érzi az ember.

 

Paul McNulty munka közben

-Walter persze csak egy volt a híres fortepiano-készítők közül. Kik voltak még?

P. M.: Én a zongora megjelenését megelőző ötven évvel foglalkozom, 1780-tól 1830-ig. Stein 1780-ra dolgozta ki azt a modellt, amely mellett mindvégig, 1792-ben bekövetkezett haláláig kitartott: nekem is ez a mintám. Aztán ott van Graf, akinél én azt a pillanatot fogom meg, ami az úgynevezett bécsi korszakának legvége, közvetlenül az előtt, mielőtt beleszeretett az angol Broadwood hangszerébe. Az én mintám 1819-ből származik. Európát ekkor még embargó sújtja. Amikor Waterloo után az embargó megszűnik, Broadwood azonnal fortepianót küld Beethovennek: Graf szinte teljes pontossággal lemásolja ennek a hangszernek a szerkezetét. A rezonáns lap éppen még egyszer olyan vastag, mint 1819-ben volt, ezért aztán a kalapácsok mérete és súlya is duplájára nő, vagyis egy teljesen új hangszerrel van dolgunk, amelyet én több szempontból problematikusnak találok, ezért ezzel egyelőre nem is foglalkozom.

-Meghúzható-e egy határozott választóvonal, amely után e hangszerek fejlődésében elindul az a változás, amely végül a koncertzongora megjelenésében teljesedik ki?

P. M.: Igen. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a francia forradalom ez a vízválasztó. Előtte a hangszerkészítők minél nagyobb változatosságra törekedtek, nem foglalkoztatta őket a dinamika, a hangerő és mindazok a dolgok, amelyeket Beethoven zenéje megkövetelt. Beethoven szerepe, hogy stílszerűen fogalmazzak, instrumentális e tekintetben. 1796-ban még mindig Walter volt a leghíresebb mester. Azok szerették a hangszereit, akik gyorsan és hangosan akartak játszani. Akik lágyabb, bensőségesebb élményre vágytak, Steinhez fordultak. Tehát már 1796-ban is megvolt ez a kettősség. Ami ez után történik, annak az a lényege, hogy ahogy nő az igény a nagyobb dinamika és hangerő iránt, úgy vastagodnak a húrok, ami viszont erősebb szerkezetet igényel. A vastag, rövid húr hamis hangot ad, növelni kell tehát a húr hosszát. Körülbelül 1830-ig azonban nem gyártanak olyan acélt, amely egy bizonyos hossz felett el ne törne. Amikor a fémkohászat behozza az elmaradást, akkor jelenik meg a modern zongora a maga gigantikus és meglehetősen hosszú húrjaival. Ezt viszont, nincs mese, öntött vasba kell beágyazni. Ugyanis a fortepianóénál ötször vagy hatszor nagyobb, tonnákban mérhető feszültséget kell ellensúlyozni. Az én nagy kísérletem most Pleyel zongorája 1830-ból. A húrok itt már olyan vastagok, hogy vas támasztékot igényelnek. Közeledem a modern világhoz.

-Miért lépi át a határvonalat?

P. M.: Közeledik 2010, a Chopin-év, és tudjuk, melyik volt a hozzá legközelebb álló hangszer. Nem fordul elő gyakran, hogy egy zeneszerző megnevezze a hangszerek „non plus ultráját», ahogy ezt Chopin tette az 1830-ban épített Pleyel esetében. E modell egy példányának büszke tulajdonosa a Párizsi Zeneakadémia: ennek a hangszernek a kópiáját készítem el. Érdekes, hogy a későbbi években ez a zongora sokkal bonyolultabb, nehezebb és nehézkesebb szerkezetet kapott, a tíz évvel későbbi Pleyel már egy másik hangszer.

-Az Ön által készített fortepianókat -Malcolm Bilsontól Nikolaus Harnoncourtig — a világ leghíresebb muzsikusai birtokolják és szólaltatják meg. Mit tekint eddigi munkája legnagyobb dicséretének?

P. M.: Tavaly Londonban, a Királyi Zeneakadémián tartottunk fortepiano-bemutatót. Miután a vendégek meghallgattak egy darabot a Graf-féle hangszeren, valaki azt mondta: „Csak azt nem értem, miért akarhat valaki Steinwayt?» Ezt én nagyon nagy bóknak könyveltem el.

-Az előadónak, aki szabadon választhat e sokféle hangszer közül, van-e kedvence? Egyáltalán, csak McNulty-instrumentumokon játszik?

V. Sz.: Nem kizárólag, de többnyire, mert nagyon szeretem őket. Azon a bizonyos Mozart-CD-sorozaton például a gyermekkori műveket csembalón játszottam, hiszen arra írta őket; abban az időben Mozartnak még nem is volt fortepianója. Hogy a különböző modellek közül melyiket választom, az is mindig az adott zeneműtől függ. Nagyon leegyszerűsítve: Schubert Grafot kíván, Mozart leginkább Waltert, Philipp Emanuel Bach pedig Steint. Nem tudnám megmagyarázni, miért van ez így. Nem is lehet szavakkal elmondani, érezni kell. Amikor az ember játék közben ugyanazt a harmóniát, ugyanazt a teljes gyönyörűséget érzi, mint a csillagos ég, a tenger hullámai vagy egy remek festmény láttán. Az édesapám mindig azt mondta, amikor zongorázik, Istennel beszélget. És ezt tényleg így érzi az ember akkor, amikor egy adott helyen és időben tökéletesen működik a szellemi, érzelmi kapcsolat a zenedarab, az előadó, a hangszer és a hallgatóság között. De csak akkor. Ezért játszik olyan fontos szerepet a hangszer, amelyen megszólal a zene.

 

PETRÁNYI JUDIT

Impresszum, KAPCSOLAT

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.

Back to previous page